Nőstényördög

Így érzem most magam. Nem tudom, hogy a hormontúltengés (van itt minden: ösztrogén, progeszteron, endorfin, fenil-etil-amin, oxytocin, amit akartok), vagy a birtoklási vágy (fenygetettség-érzésből fakadóan, ami fasság, de sajnos nem tudok harcolni ellene) de hihetetlen agresszívnek érzem most magam. Kár, hogy letörögettek a körmeim (no nembaj, némi idő, sok vitamin és lesznek újra), mert most szívesen használnám őket. Kissé értetlenül szemlélem magam. Kicsit ilyen fejjel: o.O Lehet, hogy a csökkentett nikotin és koffeinadag?

Talán a Kófic most elmosolyodna, ha azt mondanám: rágyújtok a győzelemcigarettára. De lehet, hogy csak szimplán kultúrsznobnak tartana, hogy úgy hipertextualizálok, hogy még nem is olvastam a könyvet, ami kapcsán most itt kacsintgatok. Ki tudja...

Összeszűkült szemmel szívom és fújom a füstöt. És közben kattintgatok. Talán a délelőtti durva migrén utórengései. Talán kissé megviselt a zaklatott fél-alvás-állapotban levés, a furcsa álmok, a fényérzékenység és a hányinger. Vivát hétvégére ideérő hidegfront. >.<"

Apropó fura álmok. Ma ismét sikerült meghalnom. Ráadásul egy kisbabával a karomon. Hálóingben ültem az út szélén és beszélgettem Vele, amikor észrevettem, hogy egy kisbaba kimászott az útra. Fölálltam és kicsit öntudatlan állapotban utánaindultam. Mire odaértem hozzá, ráeszméltem, hogy ez a csöppség valójában az enyém. Jobban mondva a mienk. Fölkaroltam hát és elindultam vele. Közben a cigaretta elaludt a számban a rázuhanó esőcseppektől. A baba pedig szorosan a fehér hálóruhám nyakába csimpaszkodott. Hirtelen egy furcsa villanást láttam, éles, majd egyre tompuló fájdalmat éreztem, és valami meleget a homlokom körül. Elütöttek. Előre zuhantam, rá a babára. Mindketten homlokunkkal a betonba érkeztünk, és a fehér ruhácskánk lassan pirosassá itatta a vér. Közben emberek gyűltek körénk. A Kófic is ott volt. Magához rántott, majd elengedett, és a csöppségért nyúlt. Azt hiszem a szüleim is ott voltak. Talán a húgom is. Hirtelen végigfutott rajtam valami fura hidegrázás, és kegyetlen hirtelenséggel magamhoz tértem. Ő ott szúszogott mellettem, én meg alig nyitottam föl a szemem, rögtön lezsibbasztott a fojtogató, tompa fájdalom. A szobába alig szűrődött be egy pici fény, de az is fájt. A gyomrom liftezett. És persze ilyenkor nincs nálam semmiféle fájdalomcsillapító...

C'est la vie.

Szóval elúszott ez a nap is, a feladatok holnapra maradtak. Tanulás, újabb kísérlet a külvilágtól hermetikusan elzárt filozófia könyvtárba való bejutásra, majd cicafüles fölső megvételezése, és filmklubon Humphrey Bogartra nyálcsorgatás, de csak visszafogottan.

Most meg még egy cigaretta, majd a gyönyörűséges szalagavató-ruha kimosása finoman, kézzel, és könyörgés a sorshoz, hogy holnapra megszáradjon. Azt mondta villogni szeretne velem. Ennyivel talán hozzá tudok járulni. ^^"

És most már az agresszió is csökkent bennem. Halleluja.