Mióta gúsba kötöttek az érzelmeid, melyeket bőrömre vetítesz, úgy érzem csak a fantáziád szüleménye vagyok, és hiába kaparom belülről a retinád, sose szabadulhatok ki agyad börtönéből, csak akkor, ha szétszakítom a kötőszöveteidet, kibújok a bőrödből, és kihányom magamból a lelkedet, valahova a padlóra, hogy szépen szétterüljön, és beleégjen az otthonomba, hogy sose távozhass nyom nélkül.

amikor benyitsz,
forrón lüktet bennem
minden sóhajtás, leheleted
kicsapódik testemen.
kabátod vállfára akasztom,
miközben körmöd makacsul
sérti a felszínt, melybe
valódi énem eddig
titokban takarózott.

egy halott kisbaba növekszik
bennem és én nagyon félek, hogy
egyszer majd meg akar születni.
kicsi, száraz körmeivel belülről
kaparja a méhemet
és néha már látja a fényt
a köldököm alatt.
csonkolt, vézna retinájában
idegszálak pulzálnak;
a szívem ritmusát követik.
és az ő szívének ritmusára
lüktet a folyosó
amin keresztül a kis szörny
életre áhítozik:
az enyémre.

Megtaláltam

azt, akivel.

Ha lenne értelme, akkor most nagyon irigyelném magam.

Vannak pillanatok, amiket egész egyszerűen nem értek. Valami furcsa hatás-ellenhatás eredménye lehet ez az egész. És minden olyan icipici apróságokon múlik, hogy ha az öklömbe akarnám szorítani, egész egyszerűen kicsusszanna az ujjaim között lévő tizedmilliméteres réseken. De amikor ezek az icipici dolgok elérnek hozzám kiterjednek, és fájnak valahol mélyen belül.

Nem kétségeim vannak, hanem egy nyomás a mellkasomban, ami lassan kiterjed az egész testem minden porcikájára, és legszívesebben üvöltenék, de csak mosolygok inkább, és hallgatok, mert az sokkal biztonságosabb, mert így senki sem teszi fel a kérdést, hogy baj van-e.

Semmitől sem félek jobban, mint hogy ilyenkor bárki azt mondja, igazam van. Ne legyen igazam. Hadd legyek kicsi és buta. Nem attól félek, hogy történik valami, hanem, hogy ami történik, az fura.

De akkor sem értem, mert a gondolataimat nem tudom kikapcsolni.

De legalább ma éjjel nem zavar majd a Váci úton elsuhanó kocsik zaja.

Tegnap sem zavart, csak épp másért.