Vannak pillanatok, amiket egész egyszerűen nem értek. Valami furcsa hatás-ellenhatás eredménye lehet ez az egész. És minden olyan icipici apróságokon múlik, hogy ha az öklömbe akarnám szorítani, egész egyszerűen kicsusszanna az ujjaim között lévő tizedmilliméteres réseken. De amikor ezek az icipici dolgok elérnek hozzám kiterjednek, és fájnak valahol mélyen belül.

Nem kétségeim vannak, hanem egy nyomás a mellkasomban, ami lassan kiterjed az egész testem minden porcikájára, és legszívesebben üvöltenék, de csak mosolygok inkább, és hallgatok, mert az sokkal biztonságosabb, mert így senki sem teszi fel a kérdést, hogy baj van-e.

Semmitől sem félek jobban, mint hogy ilyenkor bárki azt mondja, igazam van. Ne legyen igazam. Hadd legyek kicsi és buta. Nem attól félek, hogy történik valami, hanem, hogy ami történik, az fura.

De akkor sem értem, mert a gondolataimat nem tudom kikapcsolni.

De legalább ma éjjel nem zavar majd a Váci úton elsuhanó kocsik zaja.

Tegnap sem zavart, csak épp másért.