Csöcspower

Ez volt az a szó, ami ma leginkább mosolyra fakasztott. Ugyanis elég idegölős napok vannak a hátam mögött.
Drága szüleim ugyanis csütörtökön valóban megejtették beígért látogatásukat. Szokásos fura légkör, pofavágások, de próbáltam mosollyal és megfelelő iróniával kezelni a helyzetet. Aztán hazamentem velük, mert szükség volt rám pénteken, beteg húgimra kellett vigyázni, a kocsiban még egészen nyugodt (és fagyos) volt a légkör. Amint hazaértünk viszont nekiestek a torkomnak, és ez így ment egészen este 8-tól hajlani 2-ig. Minden terítékre került. A lakás szerintük okádék. Szerintük lefele megyek a lejtőn, leszarok mindent. Szerintük egysíkú a stíluson. Kiölök magamból minden kreativitást. Rossz emberekkel veszem körül magam. Teljesen beleolvadok a tömegbe. Bomlasztom a családot. 19 évnyi gondoskodásukat dobom a kukába. Felelőtlen vagyok. Rossz az ízlésem. Nem ilyennek képzeltek el. Zárkózott vagyok. Zavarodott. Nincs jövőképem, nincsenek terveim. Elsietem a dolgokat. Kivonom magam a kultúrából. Satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Én meg csak ültem, hallgattam, szívtam a cigarettákat egymást után (szemük láttára először), és úgy tettem, mintha ott se lennék valójában.
Nem akartam vitatkozni, mert akkor kéne védekeznem, ha egyetértenék velük. De nem így van.
Így csak ültem, hallgattam, picit ott volt a gombóc a torkomban, de nem hagytam, hogy egy könnycsepp is megmutatkozzon, majd amikor reakciót próbáltak kierőszakolni belőlem, makacs semmitmondásba menekültem.
Majd elmentünk aludni, bár én még 2-3 órát ébren üldögéltem a szobámban, zenét hallgattam, és tovább tömködtem az agyam a vigasztaló nikotinnal.

Aztán másnap húgommal jól elvoltunk, mondta, hogy picit fáj neki, hogy én is cigizek, meg faggatott, hogy mióta, nem volt szívem beavatni, hogy nagyjából 15 éves korom óta, azaz lassan 4 éve (kisebb-nagyobb megszakításokkal). Aztán beszéltem a Kóficcal, mérsékelten beavattam a dolgok alakulásába, de nem akartam nyafogni, örültem, hogy beszélünk, úgyis ismét szembesülnöm kellett vele, hogy annak a pöcsnek, aki azt mondta, hogy a szerelem az, amikor a másik hiánya fáj, mennyire igaz...

Majd a húgommal egy kis kapcsolat és emberelemzés, rákérdezés, hogy ő lesz-e a férjem, sejtelmes mosoly, majd tématerelés gyanánt wii-zés, meg hasonlók. Kicsit fightclubboltunk is, de nekem most nem volt hozzá hangulatom.

Aztán anyáék hazakerültek este 9 körül, ezzel végérvényesen eldöntve, h ismét ott kelljen aludnom. Kompenzáló légkör, tündérkémezés, lilibabázás, stb, ami a történtek után elég furcsán és idegenül hatott. Nem tudtam meghatódni rajta. Icipicit sem.

Aztán ma reggel hazajövés. Bár mindig kijavítanak, amikor az albit otthonomnak hívom, de én is mosolyogva javítottam ki őket, hogy igenis, hazamegyek. Nem pusztán Gazdagrétre.

Szóval ilyen érdekes volt ez a két nap... Ma este viszont szalagavatóra megyek, úgyhogy lassan lépek is, hogy kellően kicsípjem magam, úgyis rég volt okom ilyesmire, a hétköznapiakat leszámítva. :)

Tegyetek meg nekem valamit: legyetek rosszak. És akkor majd nem csak én érzem magam annak. Köszönöm.

Üdvözlet, puszidobás.

Soundtrack of my life

A mai epizódhoz tartozó soundtrack:

Endorfin az agyban szabotál

Lerombolja a gátjaimat. Előhúzza belőlem azt, akit rejtegetek.
Azt mondja én vagyok élete nője. Elpirulok.
Olyan, mint egy villámcsapás. Hirtelen bukkant föl, és mielőtt felfoghattam volna, olyan mély nyomot hagyott bennem, mint még talán senki előtte.
Kihozza belőlem az állatot, de ha finoman ér hozzám, egy szempillantás alatt megszelidülök.
Megszédít.
Elveszi a józan eszem és eszében sincs visszaadni.
Kiprovokálja, hogy megüssem és elmosolyodik.
Huncut szemeivel kigombolja az aurám és én elfelejtem, hogy ki is vagyok, csak azt tudom, hogy az övé.
Egyszerre hat és ellenhat. Félek tőle és mégis az ő lelkébe kapaszkodom, ha megborzongok.
Engedi, hogy dobjak a kockáival. Felolvas nekem a kis fekete könyvéből.
Előbb vetkőzteti a lelkem, mint a testem.
Becézget.
Rombol és épít. Hagyja, hogy beleszédüljek a csókjaiba.
Óv és bánt.
Megszünteti a teret és az időt.
Túlteljesíti a tervet.
Mosolyog. Szeret.
Áthágatja velem a főbűnöket.
Magába bolondít. Sóhajtásra kényszerít.
Leveszi a terheket a vállamról. Az életem részévé válik.
Kockáztat. Élvezem. Bemutat a világnak. Követem.
Zavarba hoz, infantilizál, bizalmat ébreszt. Átölel. Megcsókol. Rámrajzol.
És én úgy érzem, nincs szükségem semmi másra.
Csak rá.
Szeretnék a Marla-ja lenni.
Szükségem van rá.
Őrizz meg.
Szeretlek.

Félelem és reszketés Gazdagréten

Huh. Épp most ért véget Hitchcock mesterbácsi Madarak című alkotása. És rájöttem, hogy itt ismét megnyílvánulhat az oldschool dolgokért való rajongásom. Hitchcock és mondjuk a mai horrorfilmrendezők között (nem tudnék nevet említeni, vajon ez véletlen? - tenném föl a csípős, iróniával fűszerezett kérdést) pont az a különbség, mint a C64 és az Xbox 360 között. Akinek ez kifejtésre szorul, hívjon meg egy kávéra, és szívesen beavatom a titokba, most képtelen lennék a téma bővebb kifejtésére, és az ingyenkávé úgyis jó biznisz. ^.^
Borzongtam. Lehet, hogy fáradt vagyok, meg vihar van odakint, amitől sajnos nagyon-nagyon-nagyon félek, valami gyerekkori traumára vissza tudnám vezetni, ha akarnám, de most titokzatos (inkább lusta, de a titokzatos jobban hangzik) kedvemben vagyok, és ezt is inkább személyes megkeresésre mesélem majd el az érdeklődőknek. Ezért nem kérek ingyenkávét, de ha kapok: megköszönöm. Még mosolygok is mellé. Szóval lehet, hogy a vihar is hozzájárult az élményhez, vagy megalapozta azt, vagy mittudomén, éjfél után nem vagyok hajlandó szofisztikált lenni csak azért sem...
A lényeg: Suspense. Ez a szó ma nyert értelmet számomra. Mert hiába régi, hiába gagyi mai szemmel nézve mindenféle technikai trükközése, bevallom, volt rész, ahol le kellett állítanom és elszívni egy cigit, és bevallani magamnak: borzongok, és talán félek is. Hihetetlen, imádok félni, és olyan rég nem hozta ki belőlem film ezt az érzést. Most már értem miről beszélt a filmes tanárbá, amikor a sokk és suspense közötti különbséget elemezgette. Nyüssz. Pozitív nyüssz.
Igaz, nem első alkalom volt ez a Madarakkal, láttam már 8 évesen is, de akkor leginkább csak a takaró alól, ami azért valljuk be: nem ugyanaz az élmény. Mondjuk takaró most is volt, amolyan (ál)felnőttes módon: Kóficom sálja, illetve némi nikotin. Csaltam. ^^
Közben már robog le a Sunset Boulevard, kíváncsian várom, amúgy is film noir buzinak tartom magam, de rá kellett jöjjek, hogy ez csak amolyan neonoir-rajongás. Szóval most megpróbálom a régieket is bepótolni. Amennyire időm engedi...
Amúgy a nap kellemes fáradtsággal telt, filmelőadás volt ma csak, az is csak déltől (kedves keddi napok: aranyba szeretném foglalni a bal bokátokat ezennel, kár hogy eddig nem kerítettem rá sort ^^), utána némi beszélgetés a nihilsráccal, aki magával hozta a szerelmes füves barátját is (mindketten volt osztálytársak, de a nihilsrác most egyetemen is összekerült velem. nehezen jövünk ki: aktív idealistaként a passzív nihilizmusa nehezen tolerálható számomra). Beszélgettem picit velük, a szerelmes füvesnek meséltem a drágáról, a nihil forgatta szemeit, láttam, hogy ismét megvet, amiért boldognak tartom magam. Érdekes párhuzamot mutat jóanyámmal, akivel amúgy is komálják egymást... Lehet, hogy összebeszéltek. Hm. Remélem nem, mert van ám egy lángszóróm.
Amúgy ha már szülők: igényüket fejezték ma ki arra, hogy csütörtökön átjöjjenek albiba, mosolyogva mondtam igent, előre látom, hogy ki akarják figyelni, hogy mibe tudnak belekötni, hogy aztán hazacsalogassanak. Vicces terv. Előre nevetek rajta. Bár ha kicsit levetkőzöm a szarkazmusom, akkor be kell látnom, hogy csak a hiányom motiválja őket, ami valahol nagyon kedves, de annyira bután fejezik ki, hogy a hatás-ellenhatás jegyében csak nagyobb ragaszkodást szülnek vele bennem a születő önállóságom irányába. Cink. (elkalandozás: átveszem a szavait... menthetetlenül ^^""... elkalandozás vége)
A nap vége Lillácskával telt, rajzolgatott, kávézgattunk a Csendesben, azt a helyet is meg kéne mutatni a Kóficnak, komálná ^.^ Akármennyire is alterpicsa-pöcs gyűjtőhely, megvan a maga varázsa (megj: lejött a Sunset Boulevard közben, juppí ^^)... szóval elvoltunk. Tervezgettük a missiont, meg a hétvégi szalagavatót, szidtuk a világot, és közben kacagtuk is. Meg magunkat is. Kell az. ^^
Ja meg kaptam ma egy e-mailt, ami egészen tetszetős munkalehetőséget rejtett magában a DocuArtban. Igazából amolyan mindeneskedés, kávéfőzés, vetítőgépindítás, nyitás-zárás, takarítás, ami épp akad, de legalább nem önkétes munka végre. Lehet, hogy megjátszom. Tarantino is moziban dolgozva kezdte és lám-lám. A leendő férjeim listáján végezte. Szóval ki tudja. ^^ Amúgy is jó lenne valami nem annyira random meló...
Illetve még egy pozitív élményem volt ma, az is a Kófichoz kötődik, de arra a reakció az egy külön bejegyzést érdemel. ^^ Azt meg nem szeretném összedobni, mint ezt most, úgyhogy majd később lesz esedékes. Mindenesetre csak annyit tudok mondani, hogy endorfin az agyban szabotál. Totálisan. És ez így jó... ^^ :szerelmes sóhaj:
Na jó, valamit még fotoszintetizálgatok, aztán jóéjtcigi izzítás, pizsifellövés, és gondolkodás, hogy miért akartam volna holnap óra előtt összefutni a költősráccal (csoporttárs)... elfelejtettem felhívni és most törhetem a buksim. Nyüssz. :gondolkodóba esik:
No mindegy
Bises et au revoir.

0100100101100100011001010110011111110110011011001110100101110011

0100100101100100011001010110011111110110011011001110100101110011, vagyis idegölés. Ezzel telt a mai napom vége. Előtte teljesen idilli volt, minden olyan varázslatos. Felébredtem mellette, nagyon korán, nagyon kevés alvás után, de a sors gondoskodott róla, hogy még egy nappal hosszabb legyen a hétvége. Az iskola megvár, a szeminárium le van szarva, csak a karjaiban lehessek még néhány órát. Hihetetlen volt, annyira nyugodt. Az idő megszűnt egy picit létezni. Mintha megállt volna a világ az ajtókon-ablakokon kívül. Csodálkoztunk is, amikor kiléptünk a kapun, hogy jé, itt kint az idő nem állt meg.

Szóval a nap nyugodt egymásrafigyeléssel telt. Viszont miután elbúcsúztam tőle, a védőbúra megszűnt létezni és egy telefonhívással atomjaira zúzták a megingathatatlannak hitt lelkibékémet, amit már több, mint egy hete építgetek. Nehéz elhinni, hogy úgyis elér az energiaszívásuk, hogy több, mint 20-30 kilométernyire vagyok tőlük. Talán mégis Szanticskára kéne menekülni, ott úgysincs térerő... És hiába vagyok a lányuk, úgy érzem ez azért kissé túlzás. Miért kell mindig beütnie a szarnak, amikor azt hiszed minden oké? Kibaszottul gonosz játéka ez a sorsnak...

De nem baj, én szoktam mondogatni, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz, hátha most is igazam lesz... Hátha.

Azért mosolygok, ha eszembe jut... Talán majd a sok rágondolás szülte sok mosoly elnyomja a keserűséget... Remélem. ^^"

h3d0n12mu5

Épp az ágyamnak nevezett matracon üldögélek, laptoppal az ölemben, PJ Harvey-s ruhámban, posztmarcang hangulatban, nikotin után sóvárogva, orbitális, mégis megnyugtató kreatív káoszban.

A mai nap a vérszívásról szól. Illetve majd elmegyünk sétálni a vásárcsarnok felé, de előtte még találkozó drága exemmel. Móka lesz ^^

Közben itt van mellettem a drága laptopja is, fura képek villannak föl rajta, amíg pihenteti a képernyőt. Mosolyt fakasztó egészen.

Mindeközben Animatrix soundtracket hallgatok. Tökéletesen illeszkedik ehhez a finom, szürke, nyugodt naphoz.

Még kismillió dologról írnék szívesen, de azt histem kicsípem magam a vérszíváshoz, és mérséklem a kreatív káosz mértékét is, túl ne nőjön rajtam. A destrukció is teremtés.

Úgyhogy mára ennyi. Egy pillanatban megfogalmazva az egész nap hangulata. Minimalism ist krieg.

A további gondolatcsokorig viszontlátás, kacsintás.

Soul [(s)t]ripping

Mókás dolog ez az exchibicionizmus. Főleg, amikor a skála ilyen széles lehetőségeket kínál. Valójában elképzelésem sincs, hogy hajnali negyed négykor egy átmelózott éjszaka után miért éreztem úgy, hogy ez most szükséges. De a helyzet az, hogy általános tendencia, hogy nem igazodok a saját lépéseimen. De jó ez így. Az az igazi, amikor még magam számára is kiszámíthatatlan vagyok. Szeretem az ilyet. Szórakoztat, leköt. Olykor el is gondolkodtat.

Minden kezdet nehéz. Ez az első bejegyzősdi is mindig olyan sutára sikeredik. Pedig ez már nem az első nekifutásom a netnaplózásnak, csak a helyzet az, hogy a lustaságom mindig erőt vesz rajtam. Hiába, egy cyborg elemei is lemerülnek olykor. És mivel az albérlet kong az ürességtől mind elemek, mind élelem terén, azt hiszem én is merülő tendenciát folytatok. De ennek is megvan a maga varázsa. Mint minden hiánynak. Alapvetően szeretek hiányolni dolgokat, minden ezáltali kellemetlenség ellenére. A vágyakozás megédesíti a később megszerzett, vagy megszerzendő dolgokat. Abszolút triviális, meg közhely, meg hasonlók. De igaz.

Úgyhogy én is csak tűrök inkább, tűröm az alvás hiányát, a táplálék hiányát, a nyugalom hiányát, és inkább elszívok egy cigarettát. Csak a gond az, hogy nincs kedvem kimenni a hidegbe, így is fázom kissé. De mi porcelánbabák alapvetően ilyen fázósak vagyunk. Pláne ha még cyborgok is vagyunk mellé. Úgyhogy azt hiszem előveszem a csábos szempillarebegtetéssel egybekötött félédes mosolyomat, és ráveszem a kedves lakótársat, hogy hadd legyen elég az ablakba kiállnom. Bár a mélyen dekoltált fölsőbe így is bele fog csípni a közelgő tél hidege, de hát valamit valamiért. Kell nekem ilyenbe cédáskodnom.

Azt hiszem ez az ominózus cigaretta már egy rituálisan elszívott jóéjtcigi lesz. Ami után nincs apelláta, aludni kell. Lesz is rá pár órám, de utána terveim vannak. Egészen nagyszabású tervek, bár valószínűleg csak számomra tűnik így. Mindenesetre miután összeszedem magam dél és kettő között, elindulok a cégbe, ahova dolgozgatok (ez egyike annak a négy helynek a városon belül, ahol meghúzhatom magam éjszakára, ha rámjönne a randomság. ^.^), lepakolok, talán takarítgatok kicsit, utána becélozom a boltot a kis hedonista bevásárlólistámmal, amiért valaki még nagyon büszke lesz rám a nap folyamán. :)

Szép tervek. Sóhaj. Ez most megint átcsapott vágyakozásba. C'est la vie.

Milyen kis nyafogós dög vagyok. Imádom magam ilyenkor. Minden cselekedet olyan irracionálisnak hat, hogyha már nagyon álmos vagy. Szoktam is mondogatni, hogy ilyenkor kiszámíthatatlan vagyok, nem szabad komolyan venni, most is mondhatnám, de már tudjátok. Nem szeretem a fölösleges szájtépést, bármennyire is az ellenkezőjét bizonygatom most ezzel. Édes kis paradox. ^^

No de legyen elég mára ennyi, elő a jóéjtcigivel, sistergést akarok hallani, parázzsal világítani, vacogni, és hatalmas pupillákkal meredni a sötétbe.