Endorfin az agyban szabotál

Lerombolja a gátjaimat. Előhúzza belőlem azt, akit rejtegetek.
Azt mondja én vagyok élete nője. Elpirulok.
Olyan, mint egy villámcsapás. Hirtelen bukkant föl, és mielőtt felfoghattam volna, olyan mély nyomot hagyott bennem, mint még talán senki előtte.
Kihozza belőlem az állatot, de ha finoman ér hozzám, egy szempillantás alatt megszelidülök.
Megszédít.
Elveszi a józan eszem és eszében sincs visszaadni.
Kiprovokálja, hogy megüssem és elmosolyodik.
Huncut szemeivel kigombolja az aurám és én elfelejtem, hogy ki is vagyok, csak azt tudom, hogy az övé.
Egyszerre hat és ellenhat. Félek tőle és mégis az ő lelkébe kapaszkodom, ha megborzongok.
Engedi, hogy dobjak a kockáival. Felolvas nekem a kis fekete könyvéből.
Előbb vetkőzteti a lelkem, mint a testem.
Becézget.
Rombol és épít. Hagyja, hogy beleszédüljek a csókjaiba.
Óv és bánt.
Megszünteti a teret és az időt.
Túlteljesíti a tervet.
Mosolyog. Szeret.
Áthágatja velem a főbűnöket.
Magába bolondít. Sóhajtásra kényszerít.
Leveszi a terheket a vállamról. Az életem részévé válik.
Kockáztat. Élvezem. Bemutat a világnak. Követem.
Zavarba hoz, infantilizál, bizalmat ébreszt. Átölel. Megcsókol. Rámrajzol.
És én úgy érzem, nincs szükségem semmi másra.
Csak rá.
Szeretnék a Marla-ja lenni.
Szükségem van rá.
Őrizz meg.
Szeretlek.