Csöcspower

Ez volt az a szó, ami ma leginkább mosolyra fakasztott. Ugyanis elég idegölős napok vannak a hátam mögött.
Drága szüleim ugyanis csütörtökön valóban megejtették beígért látogatásukat. Szokásos fura légkör, pofavágások, de próbáltam mosollyal és megfelelő iróniával kezelni a helyzetet. Aztán hazamentem velük, mert szükség volt rám pénteken, beteg húgimra kellett vigyázni, a kocsiban még egészen nyugodt (és fagyos) volt a légkör. Amint hazaértünk viszont nekiestek a torkomnak, és ez így ment egészen este 8-tól hajlani 2-ig. Minden terítékre került. A lakás szerintük okádék. Szerintük lefele megyek a lejtőn, leszarok mindent. Szerintük egysíkú a stíluson. Kiölök magamból minden kreativitást. Rossz emberekkel veszem körül magam. Teljesen beleolvadok a tömegbe. Bomlasztom a családot. 19 évnyi gondoskodásukat dobom a kukába. Felelőtlen vagyok. Rossz az ízlésem. Nem ilyennek képzeltek el. Zárkózott vagyok. Zavarodott. Nincs jövőképem, nincsenek terveim. Elsietem a dolgokat. Kivonom magam a kultúrából. Satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Én meg csak ültem, hallgattam, szívtam a cigarettákat egymást után (szemük láttára először), és úgy tettem, mintha ott se lennék valójában.
Nem akartam vitatkozni, mert akkor kéne védekeznem, ha egyetértenék velük. De nem így van.
Így csak ültem, hallgattam, picit ott volt a gombóc a torkomban, de nem hagytam, hogy egy könnycsepp is megmutatkozzon, majd amikor reakciót próbáltak kierőszakolni belőlem, makacs semmitmondásba menekültem.
Majd elmentünk aludni, bár én még 2-3 órát ébren üldögéltem a szobámban, zenét hallgattam, és tovább tömködtem az agyam a vigasztaló nikotinnal.

Aztán másnap húgommal jól elvoltunk, mondta, hogy picit fáj neki, hogy én is cigizek, meg faggatott, hogy mióta, nem volt szívem beavatni, hogy nagyjából 15 éves korom óta, azaz lassan 4 éve (kisebb-nagyobb megszakításokkal). Aztán beszéltem a Kóficcal, mérsékelten beavattam a dolgok alakulásába, de nem akartam nyafogni, örültem, hogy beszélünk, úgyis ismét szembesülnöm kellett vele, hogy annak a pöcsnek, aki azt mondta, hogy a szerelem az, amikor a másik hiánya fáj, mennyire igaz...

Majd a húgommal egy kis kapcsolat és emberelemzés, rákérdezés, hogy ő lesz-e a férjem, sejtelmes mosoly, majd tématerelés gyanánt wii-zés, meg hasonlók. Kicsit fightclubboltunk is, de nekem most nem volt hozzá hangulatom.

Aztán anyáék hazakerültek este 9 körül, ezzel végérvényesen eldöntve, h ismét ott kelljen aludnom. Kompenzáló légkör, tündérkémezés, lilibabázás, stb, ami a történtek után elég furcsán és idegenül hatott. Nem tudtam meghatódni rajta. Icipicit sem.

Aztán ma reggel hazajövés. Bár mindig kijavítanak, amikor az albit otthonomnak hívom, de én is mosolyogva javítottam ki őket, hogy igenis, hazamegyek. Nem pusztán Gazdagrétre.

Szóval ilyen érdekes volt ez a két nap... Ma este viszont szalagavatóra megyek, úgyhogy lassan lépek is, hogy kellően kicsípjem magam, úgyis rég volt okom ilyesmire, a hétköznapiakat leszámítva. :)

Tegyetek meg nekem valamit: legyetek rosszak. És akkor majd nem csak én érzem magam annak. Köszönöm.

Üdvözlet, puszidobás.