Vajon

akaratgyenge vagyok, vagy csak reménytelen?

Erre táncoltam pénteken. Vászon előtt, a főelőadóban, miközben veszettül csillogott a szemem. A kínos pillanatok mellett a szürreálisakba vagyok még veszettül belebolondulva.

Meg úgy tűnik, a veszettül szóba, bár ez azt hiszem ideiglenes.

A 100-ik.

Hihetetlen, hogy mennyire nem barátkoznék a 18 éves kori önmagammal. Mókás volt megtalálni ezt. Döbbenetes mennyire nem vagyok stabil.

Amúgy minden megváltozott körülöttem, amit régebben fontosnak tartottam.

Most majdnemekből és talánokból próbálok épp várat építeni, miközben elképesztően erősen vágyakozom a lehetetlenre. De azt hiszem jó ez így, vagy ha nem, azt úgyse veszem észre.

De valaki újradefiniálhatna, talán az egyszerűbb lenne. Bár nem biztos, hogy igaz.