Hopeless dreams

Ismét egyedül, de ez az a bizonyos fajta pozitív egyedüllét, ami nem az a szószerinti értelemben vett, magánnyal járó egyedüllét, hanem az a függetlenség negédes illúziójával kecsegtető pszeudoönállóságban manifesztálódó egyedüllét, amikor valaki azért mégiscsak ott fekszik melletted, valakire mégiscsak főznöd kell, meg takarítanod, meg mosnod, meg megosztani az élettered, de tekintve, hogy korban és bioritmusban is közelebb álltok egymáshoz, mint a néhány évvel idősebb (vagy pont hogy fiatalabb) korosztály, de ez nem esik nehezedre, sőt, egészen kellemes, bár rühellem ezt a szót, de valahogyan mégis. Olyan nyugis. És szívesen csinálod, sőt, boldoggá tesz a tudat, hogy nem kötelsségből, és nem kizárólagosan saját magadért teszed, hanem azért, hogy a petit amied jól érezze magát, hogy puszit nyomjon a kis kerek buksidra, és némán, de mégis kimondja a varázsszót.

Más. Mikor ma felszálltam a metróra, az a folyó túloldalán épp elgázolt valakit. Valakinek az élete, nekem meg bosszúság. És igen, ilyenkor rájövök, hogy igaza van. Az élet kegyetlen.