Kürült a csészémből a kávé. És ilyenkor annyira, de annyira messzinek tűnik a konyha. Főleg, ha időnként még görcsbe is rándulsz... És tudod, hogy már rég nem pötyögnöd kéne, de el akarod mondani, hogy ma reggel láttad a napfelkeltét és hogy gyönyörű volt, de te leszartad, mert kicsapta a biztosítékot, hogy korán kellett kelni, és még azt is elfelejtetted megköszönni annak a valakinek, aki tehet róla, hogy megint össze voltatok gabalyodva, mint két gombolyag, és te már tegnap is csak a hisztit nyomattad, és nem tudod neki elmondani, hogy miért érzed úgy, hogy egyik pillanatban sírnál, másikban meg kacagnál, ezért inkább ráfogod a hormonokra, pedig tudod, hogy nem erről van szó, csak azt nem tudod, hogy akkor hol keresd a kérdéseidre a választ, ha egyáltalán...
és eláll a lélegzeted, mert tudod, hogy nincs idő, és hajat is kéne mosni, hogy megfelelj az elvárásoknak, és kiöltözni, hogy féltékenyek legyenek, és kivasalni az arcodon a párna nyomait, hogy senki ne tudja hánykor keltél, és magadra ölteni a titokzatosság álcáját, miközben a nagyvilág elé teregeted ki a gondolataidat...
sok mindent kéne ma csinálni.
de kezdjük az elején.
kiürült a csészémből a kávé.
