"Roy Boyne a képzőművészetekből kiindulva Fractured Subjectivity (Töredezett személyiség, 1995) című esszéjében foglalja össze a posztmodern személy jellemének egyik sajátos tulajdonságát: a posztmodern személyiség „széttöredezését”. Véleménye szerint a posztmodern személyiség két, egymáshoz nem illő résszel modellezhető, amelyeket éles határvonal választ el, és a két fél közötti kapcsolat a harmóniától az ellentéten át a megsemmisítés szándékáig változhat (Boyne, 1995: 68). Elliott a kérdéssel összefüggésben úgy érvel, hogy a posztmodern a személyiség esetében is csak a felszínre koncentrál, és ez az a folyamat, amely az individuum széttöredezéséhez vezet. Lacan értelmezésének megfelelően e folyamat során a posztmodern egyéniség decentralizálódik, és önmaga is csupán egy másolat másolatává válik; a személyiség elvész a felszín, a közvetlen, a látható mögött (Elliott, 1996: 24).
A posztmodern identitás jellegzetességei között kell megemlítenünk a fantáziának az egyéniségformálásban betöltött szerepét. Ugyancsak Lacan nyomdokain járva, a posztmodern személyiség kapcsán Winnicott is a fantázia jelentőségét hangsúlyozza. Érvelése szerint az egyén pszichológiai fejlődése során egy közvetítő zónát (transitional zone) hoz létre, amely a képzelet és a realitás egy sajátos egyvelege. Így az egyén nem az ellentétek polarizálása, hanem e közvetítő zóna mentén formálódik, amely a kreativitás és a képzelet segítségével köti össze a külső és a belső élményeket, az egyént (self) a másikkal (other) (Elliott, 1996: 26). Ezt a gondolatmenetet folytatja Melanie Klein paranoid–skizoid-elmélete, amely azt a folyamatot írja le, amelynek során az egyén a közvetítés aktusa (channelling) által, a fantázia segítségével a saját tulajdonságait vetíti ki másokra, illetve mások elképzelt tulajdonságait teszi saját személyiségének részévé. A Klein utáni elméletek a posztmodern identitás új megközelítését tették lehetővé. Míg a korábbi elméletek a posztmodern egyént a legtöbbször nárcisztikusnak, illuzórikusnak, ridegnek, decentralizáltnak és töredezettnek írják le, addig az utóbbi időben a posztmodern egyén kapcsán a jelentésalkotás tudattalan folyamata került a tudományos érdeklődés előterébe. Ezen elméletek alapján a posztmodern „én”-t az egyén (self) és a másik (other) elegyeként írják le, amennyiben az egyén a saját maga által konstruált jelentéseket alkalmazza másokra a kivetítés (projective) és a befogadás (introjective) mechanizmusai által (Elliott, 1996: 29)."
Guld Ádám: A Madonna-jelenség és a sztárság konstituálódása a posztmodern médiában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése