Szunnyadás közeli képernyőre tapadás közbeni elrévedés eredményeképpen arra jutottam, hogy lezárok egy szakaszt az életemben.
Persze, megvolt a maga szépsége, és még tart is, de úgy érzem, hogy lassan az egész életemet kezdi kitölteni, minden időmet elvenni, amit akár a barátaimmal is tölthetnék... És ebbe szép lassan beleőrülök.
Unom, az az igazság. És úgy érzem sosem leszek elég jó, hiába igyekszem mind a 10 körmömmel kapaszkodni. Túl sokat vár el, és talán én is tőle.
Bár nem tagadom, sokat kaptam tőle, sokat megtudtam a világról általa, de elegem van már a folytonos megfelelési kényszerből, hogy állandóan ki kell neki öltözni, meg mosolyogni, meg okosnak lenni, elég volt egészen egyszerűen!
Már látom is magam előtt, hogy két hét múlva, amikor kicsit lecsitulnak körülöttem a dolgok hogyan fogom a sarokba dobni az egészet, mint egy darab elhasznált rongyot. Abban a pillanatban, hogy kilépek a kapun, el is kezdek felejteni, és hogy ezt még jobban fölerősítsem, külsődleges változásokat is végre fogok hajtani. Fülbevaló, új haj, hogy új életet kezdhessek a lassan megérkező nyárban. Úgy érzem az eső sem véletlenül esik hetek óta.
Persze a kapcsolatunkat nem akarom teljes mértékben megszakítani, csak jó időre leredukálni egyfajta köszönőviszonyra. Aztán ki tudja, talán ha elmúlik a nyár, süríthetjük is találkáinkat, persze nem lenne olyan, mint most, az életemnek nem lenne ennyire szorosan része, de talán az esély megmaradhatna, hogy valaha még lesz köztünk valami...
Ennek így kellett lennie. Ne haragudjon rám senki.
Kedves vizsgaidőszak, ne gyűlölj érte, de két hét múlva szakítani fogok veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése