Az emberek szeretik a dobozokat. A dobozok szépek, praktikusak, hasznosak. Bele lehet tenni a dolgokat, amik kószán kallódnak, ezáltal helyük és szerepük lesz. Kikerülnek a káoszból a rendbe, funkciójuk lesz, ők is örülnek neki, és mi is. A dobozok elengedhetetlenek a rendhez.
Az embereket is szeretjük dobozokba rakni. Van a barát-doboz, szerető-doboz, ismerős-doboz, és így tovább... Férfi és nő között leginkább a dobozolási stratégiában mutatkozik meg a különbség.
A döntés mindkettejükben szül némi feszültséget, ám ahogyan erre a feszültségre reagálnak, ott a különbség esszenciája. A férfi szeretne minél előbb túlesni a döntésen, és különösebb szívbaj nélkül rakja be a többieket ilyen-olyan dobozokba. A nő viszont először alaposan átgondolja, kit hova tegyen, majd amikor végre rászánná magát a döntésre, akkor tudatosul benne a felismerés: ha az egyik dobozba berak valakit, akkor azzal elveti a lehetőségét annak, hogy másikba tegye. Ez pedig pánikot idéz elő nála, és képtelen bárkit is bármelyik dobozba berakni, mivel fél a döntés súlyától és következményeitől.
A dobozok pedig szomorúan várják, hogy belerakjanak valakit, ezáltal a káoszból rendet teremtsenek. De az ember egy furcsa lény... olykor sokkal biztosabban mozog a káoszban, mint a rendben.
Ez is egy ilyen kis édes kis paradox lenne, ha nem járna annyi nehézséggel és fájdalommal, amennyivel.
S felmerül a kérdés: én vajon milyen dobozokba lettem téve?
